Brenner János Szentgotthárdra érkezésének 70. évfordulóján vértanú papunkra emlékezünk Emberhalász magazinunkban megjelent írások alapján. Kürnyek Róbert atya Brenner János kanadai emlékeiről beszélt.

Bátran állíthatjuk, hogy Brenner János korántsem csupán a Szombathelyi Egyházmegyében ismert, hanem híre messze túlnyúlik az egyházmegye határain. Ékes bizonyítéka volt ennek a 2007-es jubileumi Brenner János emlékév, amikor szerte az országban sok plébánia és közösség bekapcsolódott e megemlékezések egész éven át tartó láncolatába. De nem vagyunk szerénytelenek akkor sem, ha azt állítjuk, hogy Brenner János híre túlnyúlik az országhatáron, s külföldre szorult honfitársaink is féltve őrzik a vértanú sorsú lelkipásztor életének történetét.

2010. második felében kevesen voltak csak az Ottawai Magyar Katolikus Közösségben, akik már korábban hallottak Brenner Jánosról. Ez talán érthető is, hiszen az itt élők jó része az 56-os eseményeket követően, vagyis még János atya halála előtt hagyta el Magyarországot. Az ő élénk érdeklődésük a magyar történelem, s elsősorban 56 eseményei iránt arra bátorítottak, hogy bemutassam nekik Brenner János történetét. Az otthonról hozott imalapok, képek és imafüzetek segítségével hamar sikerült megszerettetni a fiatal lelkipásztort az ottawaiakkal. Köszönhető ez talán elsősorban annak, hogy az ottawai magyarok rendkívüli módon át tudják érezni annak az időnek minden borzalmát, s szinte sorstársként tekintenek arra, aki ugyanannak a terrornak lett az áldozata, amely miatt ők is hazájuk elhagyására kényszerültek. Brenner János emléke így most már biztosan megtelepedett Kanada szívében is, köszönhetően azoknak, akik fogékonyak voltak a Magyar Tarzíciusz történetének befogadására. E kis közösség lelkesedését szeretnénk bemutatni az Emberhalász jelen számában, s abból részt adni azoknak is, akik az anyaországban őrzik János atya emlékét.

Mivel személyes emlékekről csak nehezen tudnánk beszámolni, ezért abban állapodtunk meg, hogy minden szerző azt mondja el, hogy János atya életének története milyen gondolatokra indította őket. Az írások nagy része így eltér az eddig megszokott stílustól, hiszen most azok szólalnak meg, akik ismeretsége Brenner Jánossal valamivel több, mint egy évre tekint csupán viszsza. A szerzők egy részének gondolata visszaszállt az anyaországba, azokba az időkbe, amikor még ők is azon a földön éltek, amit mind a mai napig anyaországnak hívnak. Sok-sok emlék tolult fel bennünk akkori életükről, amelyek a vele való sorsközösséget kívánják kifejezésre juttatni. Ezeket osztjuk meg tehát most az olvasókkal, hogy tanújelét adjuk annak, hogy a meggyilkolt lelkipásztor emléke még ma is él, s élő gondolatokat támaszt szerte az egész világon. Az olvasóknak jó böngészést kívánunk, s örülünk, hogy a sok egyéb közös kapocs mellett most egy újabbat is találtunk az anyaországi magyarokkal, hiszen a Brenner János boldoggá avatásáért végzett imádságba immár a kanadai magyarság is bekapcsolódik.

Áldozat - Bartakovich Judith

Kedves lelkipásztorunk visszaérkezett Szombathelyen töltött nyári szabadságáról. Nem jött üres kézzel. Az első szentmise után Brenner János képeit osztogatta, szombathelyi egyházi újságokat rakott le egy egész halommal, és biztatott bennünket, hogy vigyünk haza belőle. Így az ő jóvoltából hallottam először Brenner Jánosról. Érdeklődve és hátborzongva olvastam a fiatal pap meggyilkolását. Sok emléket ébresztett bennem az a légkör, amiben ő is élt, és arra gondoltam, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy nem kellett féltenem gyermekeimet, úgy nőhettek fel, hogy félelmet, aggodalmat nem ismertek. De hiszen ennek elkerülése végett hagytuk el a mi drága kicsi országunkat.

Amikor első fiam kétéves volt, egy nagyon jó munka lehetősége nyílt meg számomra a műegyetemen. Ezt a munkát azonnal el kellett foglalni. Hirtelen nem találtunk más megoldást, mint a körzeti napköziotthonba beíratni a kisfiút. Néhány héttel később hazafelé utaztunk a villamoson. A kisfiú kíváncsian nézelődött. Minden érdekelte. Egyszer csak felvidult az arca és boldog mosollyal mutatott kis, dundi ujjával egy képre, és azt mondta: Lenin bácsi. Aztán fölfedezett még néhány képet, és felismerte Rákosit, Sztálint és már nem emlékszem, hogy kiket. Mindössze kétéves volt. Szégyelltük magunkat az emberek előtt. Mit gondolnak? Mi tanítjuk ezekre csöpp kisfiunkat? Kétségbeestünk, és a lehető legrövidebb időn belül kivettük a napköziotthonból. Más megoldást találtunk a számára. Rémülettel beszéltünk arról, hogy majd jön az iskola és mi lesz, ha nem bírjuk ellensúlyozni azt, amit ott tanítanak neki. Nagyon szomorú évek voltak azok, és amikor alkalmunk nyílt rá, magunk mögött hagytuk Rákosit és Gerőt. Elhagytuk nagyon szeretett hazánkat, Kanadában telepedtünk le.

Hányan lettek ennek a nyomorult rendszernek az áldozatai! Hány embert gyilkoltak le, hányan hagytuk el otthonunkat, családunkat, barátainkat, egész múltunkat. Brenner János atya mindössze 26 éves volt, amikor leszúrták 1957 decemberében. Bátorsága példát adott az embereknek annak ellenére, hogy nevét még kimondani is tilos volt. Az ő vértanúhalálán felbuzdulva tizenhárom fiatal jelentkezett a következő negyven évben papi pályára arról a vidékről, ahol ő rövid papi pályafutását töltötte. Megismerve történetét én is csatlakoztam azokhoz, akik imádkoznak boldoggá avatásáért.

Megjelent az Emberhalász 2011. decemberi számában.