A Krisztus utáni 3. század végére egész Pannóniában, így Savariában (azaz a mai Szombathelyen) is kialakult a helyi keresztény gyülekezet, amelynek élén püspök állt. Azonban ezt a vallási közösséget is nemsokára érintették a Diocletianus császár (284-305) által elrendelt keresztényüldözések. Ennek vértanúi közül a dél-pannóniai Siscia város (a későbbi Sziszek, ma Sisak, Horvátország) püspökét, Quirinust éppen itt, Savariában végezték ki 303. június 4-én.
I. (Nagy) Constantinus császár (306-337) 313-ban engedélyezte a keresztények szabad vallásgyakorlatát, papjaik is megkapták mindazon kiváltságokat, amelyek más vallások elöljáróit is megillették. Templomokat (Savariában a város északi kapuja melletti Quirinus-bazilikát) és más kultuszépületeket emeltek (a város keleti kivezető útja mentén - Quirinus püspök eredeti nyughelye körül - nagy kiterjedésű keresztény temető alakult ki).

Savariában született Európa egyik legismertebb szentje, Szent Márton (316-397). Életrajzából értesülünk arról, hogy édesapja Pannóniában állomásozó római katona volt, a család később Itáliába került, ahol Márton - már mint megtért keresztény - maga is katona lett. Katonaként került Galliába. Ehhez a korszakhoz kapcsolódik az a közismert jelenet, amikor köpenyét megosztja egy koldussal. Leszerelése és további vándorlások után ismét ide tért vissza, ahol remeteként élt, később Tours városának püspökévé választották. A jámbor püspök sírja körül idővel zarándokhely alakult ki, ennek köszönhetően Európában többnyire Tours-i Szent Márton néven ismerik.

A Krisztus utáni 5. század végén a római közigazgatás megszűnésével a nyugat-pannóniai városokat a népesség jelentős része elhagyta, a keresztények még Szent Quirinus ereklyéit is magukkal vitték. A helyben maradt népesség szervező ereje ennek ellenére a keresztény egyház lett: a városi közösség élén a püspök állt.
Új fejezet kezdődött a savariai kereszténység történetében 791 októberében, amikor az avar háborúból hazatérő csapatai élén maga Nagy Károly frank király (768-814) látogatott el az antik városba, hogy a Karoling uralkodóház és birodalom védőszentje iránti kegyeletét annak szülőhelyén rója le. Ettől kezdve Savaria és a későbbi Szombathely neve szorosan összefonódott Szent Márton tiszteletével.

Miután a Nyugat-Dunántúl területét 828-ban végképp a Frank birodalomhoz csatolták, és a régi Savariából grófsági székhely lett, a település új plébániatemplomát, a mai Szent Márton-templom elődjét természetesen a szent vélt szülőháza helyén, az ókeresztény temető területén, annak egyik jelentős épületének felhasználásával építették fel. A salzburgi érsekség egyházi fennhatósága alá tartozó városban valószínűleg még új püspökség felállítását is tervbe vették. Ám nemcsak a nagyobb központokban épültek templomok ebben az időszakban, hanem más stratégiai fontosságú helyeken is, mint például a velemi Szent Vid-hegyen.
 

A római alapokon nyugvó karoling egyházszervezetet a magyar honfoglalás teljes egészében eltörölte. Bár a jelentősebb központok körül - így talán Savariában is - kisebb keresztény közösségek fennmaradhattak, de a hivatalos egyházszervezet megszűnt, és annak nyugati kapcsolatai teljesen megszakadtak, majd csak a Géza fejedelem (970-997) idején meginduló térítés során éledhettek újjá. A térítés befejezése és a magyar egyházszervezet kialakítása azonban már teljes egészében fia, Szent István király (997 /1000-1038) nevéhez kapcsolódik. A magyar egyház első intézményei természetes módon a fejedelmi központ, Esztergom körül és az Árpádok uralmi területén, a Dunántúlon jöttek létre.

A veszprémi és a győri püspökség az esztergomi érsekséggel együtt István király egyházszervező munkájának legelső eredményei közé tartoznak. Bár alapításuk dátuma nem ismert, valószínű, hogy még megkoronázása előtt, vagy közvetlenül azt követve hozta létre őket első királyunk. A Dunántúl harmadik püspöksége 1009-ben létesült Pécs központtal, és ezzel kialakult az ország nyugati felének egyházszervezete, amely főbb vonalaiban egészen a 18. századig fennmaradt: a Dunántúl északnyugati része (többek között Vas megye is) Győrhöz, a középső területek (többek között Zala megye is) Veszprémhez, a délnyugati rész pedig Pécshez tartozott. Jelentősebb változás csak akkor történt, amikor Szent László király (1077-1095) 1092 körül megalapította a zágrábi püspökséget, ekkor került Zágrábhoz Zala megyéből a bekcsényi főesperesség, és ekkor véglegesült a pécsi püspökség délnyugati határa is.

A Vas vármegye területén lévő legrégebbi egyházi intézmény a vasvári káptalan lehet, amelynek alapítóját és alapítási idejét ugyan nem ismerjük, de mivel a vasvári esperességgel kapcsolódik össze, létrejötte a 11-12. századig nyúlhat vissza. Vas megye korai kolostorai közül még bizonyára a 13. század előtt jött létre a 20. századig működő dömölki (ma Celldömölk) és a rövid életű küszéni (később Németújvár, ma Güssing, Ausztria) bencés apátság, a szentgotthárdi cisztercita apátság alapítása pedig az 1180-as évekre tehető. A legismertebb, ma is álló korai monostor, a jáki apátság már a 13. század folyamán épült, hasonlóan a mára nyomtalanul elpusztult pornói (ma Pornóapáti) - előbb bencés, majd ciszterci - apátsággal. Zala vármegye legrégebbi egyházi intézményei - a zalavári, a tihanyi, a kapornaki bencés apátságok, a türjei premontrei prépostság… - kivétel nélkül azokon a területeken találhatók, amelyek ma is a Veszprémi egyházmegyéhez tartoznak. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a megye délnyugati része mint határterület a korai időkben ritkán lakott volt. A korai - inkább már 13. századi - falusi templomoknak azonban mind a vasi, mind a zalai területeken ismerjük szép példáit, ilyen a csempeszkopácsi, az őriszentpéteri, a zalamindszenti és zalaszentmihály-bödei templom.
 

Egyházi funkcióik mellett jelentős kulturális tevékenységet folytattak a szerzetesrendek is, kolostoraikban gazdag könyvtári és levéltári anyag halmozódott fel, ami azonban a török korban jórészt megsemmisült. A szerzetesek - főleg a városokban tevékenykedő kolduló rendek: domonkosok, ferencesek, ágostonosok - is folytattak oktatási tevékenységet. A kolostori iskolákban kaptak alapvető képzést a városi polgárok gyermekei, akik közül a késői középkorban számosan jutottak jelentős egyházi pozíciókba. A domonkosok még a 13. század közepén telepedtek meg Vasváron, a ferencesek a 13. században Muraszemenyén, majd a 14. század második felében Szombathelyen, de az ágostonosoknak is volt kolostora a középkorban Körmenden és Pápocon.

A középkor végére megnőtt a szerzetesi rendházak száma, amelyben fontos szerepet játszott a nemesi családok támogatása, így építettek rendházakat a későbbi egyházmegye területén a ferencesek Egerváron és Zalatárnokon, az ágostonosok Németújváron és Zalalövőn, a pálosok Szalónakon (ma: Stadtschlaining, Ausztria) és Monyorókeréken (ma: Eberau, Ausztria).

A középkor folyamán jelentősen sűrűsödött a plébániahálózat is, az Árpád-kori plébániaközpontok bővítése és átépítése mellett számos kisebb településen is új templom épült immár gótikus stílusban. Az uradalmak megszervezése is segítette a templomépítéseket, a kisebb központokban új plébániák létesültek - ennek szép példája a 14. század második felében felépült veleméri templom, amely a felsőlendvai uradalom egyik kerületének plébániája lett. A mezővárosokban és a nagyobb piachelyeken is új, tágas gótikus templomok épültek, amelyeket gyakran igényes falfestmények díszítettek, ezek egyik legismertebb példája a mártonhelyi (ma: Martjanci, Szlovénia) plébániatemplom, amelyet a velemérihez hasonlóan egy neves középkori festő, Aquila János falképei díszítenek. A gótikus városi plébániatemplomok - országos szempontból is - egyik legszebb példája a kőszegi Szent Jakab-templom .

A török hódoltság a vasi és zalai egyházszervezet jelentős pusztulását hozta magával, amihez hozzájárult a távoli püspöki központok gyengülése (a győri püspök is elesett a mohácsi csatában és püspöki széke hosszú időre betöltetlen maradt, a veszprémi püspöknek pedig menekülnie kellett székvárosából). Közvetlen pusztulás fenyegette Zala megye délnyugati területeit és Vas megye déli, Rábáig terjedő részeit. Mindezek következményeként jelentős egyházi- és világi igazgatási változások történtek: a vasvári káptalan és Vas vármegye székhelye áttelepült Szombathelyre, a győri püspök mezővárosába, a veszprémi püspök Sümegre költözött, de megnőtt Zalaegerszeg jelentősége is.

Az egyházszervezet szétesése nagyban hozzájárult a reformáció terjedéséhez is, a olyan jelentősebb egyházi települések, mint Szombathely, valamint a frissen betelepített és katolikus hitükhöz ragaszkodó horvátok falvai - kivételével gyakorlatilag az egész Nyugat-Dunántúl az új tanokat követte. A folyamatot gyorsította, hogy a legjelentősebb nagybirtokos családok is a reformáció követőivé váltak, sőt birtokközpontjaik mint a Batthyányiak németújvári vagy a Nádasdyak sárvári rezidenciája - az új tanokat hirdető szellemi központokká váltak. Az uradalmak népe követte a birtokosok hitvallását, de katolikus papok hiányában terjedt a reformáció a kisbirtokokon is.
 

A római katolikus egyház újjászerveződése csak a 17. század elején indult meg Magyarországon, melyben kiemelkedő szerepe volt Pázmány Péter esztergomi érseknek (1616-1637). Részben Pázmány személyes közreműködésének köszönhetően visszatértek a katolikus hitre a Nyugat-Dunántúl legjelentősebb főúri családjai, az Esterházyak, Batthyányiak, Nádasdyak, és nyomukban az uradalmak népe. A katolikus hitre visszatért arisztokrata családok is jelentős szerepet vállaltak az új templomok, kolostorok és iskolák építésében.

A török hódoltság után az egyház újjászervezésében jelentős szerepet vállaltak a szerzetesrendek, újonnan alapított kolostoraik ún. missziók keretében nagy területek lelki gondozását látták el. Ilyen volt Zala megyében - már a későbbi egyházmegye határain túl - a ferencesek nagykanizsai és búcsúszentlászlói kolostora, Vas megyében pedig a jezsuiták kőszegi, a domonkosok szombathelyi és vasvári, a ferencesek ugyancsak szombathelyi és németújvári, valamint a bencések celldömölki rendháza. A szerzetesrendek terjesztették el a barokk vallásosság új formáit, melynek egyik központi eleme volt a Mária-tisztelet. Nem véletlen tehát, hogy a szerzetesi templomok váltak a legjelentősebb búcsújáróhelyekké.

Az egyházmegye legismertebb búcsújáró helye a celldömölki bencés templom, ahol a mariazell-i kegykép másolatához zarándokolnak a hívek a 18. század közepétől egészen napjainkig (maga Dömölk település is a híres stájerországi búcsújáró helyről kapta a ma is használatos Kiscell nevet, illetve hivatalos nevének Cell előtagját).
A domonkosok vasvári templomában a helyi Szűz Mária-búcsú kapcsolódott össze a rend Olvasós (rózsafüzéres) Boldogasszony tiszteletével, amelyet jól kiegészített az ugyancsak a barokk vallásosságban gyökerező szentkúti kegyhely. Vasvár kedvelt zarándokhelye volt a vasi és a zalai parasztságnak, köztük a nemzetiségeknek is.

A kisebb, helyi jelentőségű búcsújáró helyek közül kiemelkednek a szentkutak: Vát, Gencsapáti vagy Pusztacsatár kegyhelyeit a környező falvak népe ma is nagy számban keresi fel. Természetesen az egyházmegye határain túlra is gyakran indultak zarándoklatok. Kedvelt célpontok a mai napig a szomszédos megyékben Búcsúszentlászló, Homokkomárom, Sümeg és Győr. A mai országhatáron túli, de az egykori egyházmegyéhez tartozó területek búcsújáró helyei közül ki kell emelni a magyarok által is látogatott muravidéki Bántornyát (Turnisce), a burgenlandi Pinkakertest (Gaas) és a Kőszeggel szomszédos Rőtfalvát (Rattersdorf). A történeti határokon túli területekről mindenek előtt a stájerországi Mariazell kegyhelyét kell megemlíteni, amely nemcsak a nyugat-magyarországiak, hanem általában a magyarok egyik legkedveltebb külföldi búcsújáró helye már a középkor óta.
 

A szombathelyi püspökséget 1777-ben - pápai hozzájárulással - Mária Terézia királynő (1740-1780) hozta létre. A terv nem volt új keletű, a katolikus megújulás során már Pázmány Péter esztergomi érsek is felvetette kisebb, jobban irányítható egyházmegyék létrehozását, amit később többen is támogattak, de részben a püspökök, részben pedig a káptalanok ellenállása következtében - elsősorban anyagi viták miatt - meghiúsult. Mária Terézia kormányzati rendszere, a felvilágosult abszolutizmus szellemében kívánta megreformálni a magyar katolikus egyházat, így került sor az ország keleti felén három görög szertartású egyházmegye alapítására, majd az esztergomi egyházmegyéből három új püspökség kialakítására és a Dunántúlon a fehérvári – és a szombathelyi püspökség létrehozására Az új szombathelyi főpap, Szily János püspök (1777-1799) elsődleges feladatának tekintette, hogy a három egyházmegyéből szerveződött papságát egységgé formálja. Már az alapítás évében kiadta az egyházmegye első - egészen 1927-ig érvényben lévő - törvénykönyvét, előírta az egységes katekizmus használatát, és a tridenti zsinat szellemében nekilátott a papnevelés megszervezésének. Alapított két jámbor társulatot: egyet a keresztény hit tanításának terjesztésére, egy másikat pedig a világi papok részére. Egyházmegyéjének megismerése érdekében 1778-ban megkezdte hivatalos egyházlátogatási körútját, a canonica visitatio-t, majd ennek tapasztalatait felhasználva döntött arról, hogy hol kell új iskolát, plébániát és templomot építeni. Szily János egyházszervezési feladatai mellett már az első évben hozzálátott az egyházmegye központjának kiépítéséhez. Elsőként 1778-ban a papképzés megindítása érdekében Melchior Hefele tervei szerint megkezdte a szeminárium építését. Sajnos az 1780-ra elkészült épületet sokáig nem lehetett céljának megfelelően használni, mivel II. József király (1780-1790) 1783-ban megszüntette az egyházmegyei szemináriumokat, és központi intézményeket hozott létre erre a célra. Előírta azonban, hogy a kispapoknak felszentelésük után még egy évet az egyházmegyéjük központjában kellett eltölteni, hogy ott a dogmatika és erkölcstan ismétlésével a lelkipásztorkodásra előkészüljenek. Az első ilyen csoport 1785-ben költözött be a szemináriumba.

Bár a győri püspököknek volt egy vára Szombathelyen is, ez azonban inkább hasonlított egy majorsági központhoz, mintsem egy főpapi rezidenciához. Szükséges volt tehát egy új püspöki palota felépítése is, melynek terveit a püspök ugyancsak Hefelével készíttette el. A látványos barokk épület 1784-re épült fel, legismertebb részei a Franz Anton Maulbertsch történeti freskóival díszített díszterem, a Stephan Dorfmeister nagyméretű olajképeivel borított Szent Pál-terem és az ugyancsak az ő antik témájú freskóival díszített Sala Terrena (földszinti terem - ma Egyházmegyei Múzeum).

A püspök az új székesegyház munkálatait 1791-ben kezdte meg Hefele vezetésével, majd a mester 1794. évi halálát követően tanítványa, Anreith György lett a munka irányítója. A templom szobrait Philipp Jakob Prokopp, a freskókat - Maulbertsch tervei alapján - Joseph Winterhalder készítette. A munka Szily halálát követően leállt, és azt csak Somogyi Lipót püspök (1806-1822) kezdte újra. Mivel a régi mesterek zöme ekkora már elhunyt, a templom freskóit Anton Spreng bécsi akadémiai festőművésszel fejeztette be. Az immáron késznek mondható székesegyházat Somogyi Lipót 1806 novemberében áldotta meg.

 

A Szombathelyi egyházmegye két vármegye - Vas és Zala - területén, három régi püspökség - Veszprém, Győr, Zágráb - határaiból kiszakítva jött létre 1777-ben. Az új egyházmegye Vas megye egészét és Zala délnyugati részét (a Muraköz nélkül) foglalta magába. Vas vármegye korábban a győri püspökséghez tartozott, a megye területe egybeesett a püspökség egyik igazgatási egységével, a vasvári főesperességgel. Zala vármegye területe eredetileg a veszprémi püspökséghez tartozott, két részét a központi területeket lefedő zalai főesperesség és a délnyugati határterületen, a Muraközben és a Mura északi partján létrejött bekcsényi főesperesség képezte. Ez utóbbi terület később a Zágrábi egyházmegyéhez került, és az új egyházmegye megalapításakor is csak a Murán inneni részt csatolták Szombathelyhez a veszprémi püspökség zalai főesperességének nyugati részével együtt. Az egyházmegye területében jelentős változást már csak a trianoni békeszerződés hozott 1920-ban, amikor a Magyarországtól elszakított területekkel Ausztriához csatolták Vas vármegye nyugati határvidékét (Őrvidék) , Vas és Zala vármegye Mura menti területeit (Muravidék) pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Ezek a területek idővel a helyi egyházigazgatás részeivé váltak (kismartoni püspökség, muraszombati püspökség).

Vas megye határmenti területein a középkor korai századaitól éltek idegen ajkú népek: nyugaton nagyjából a Rába vonaláig németek, attól délre, a Muráig szlovének. Ezt a népességet az egykori határvidék benépesítésére a 12-13. század fordulójától folyamatosan telepítették be a nagy uradalmakba. A szlovének lakta rész a Mura mentén a zalai oldalon is folytatódott tovább egészen Alsólendváig. A német (helyi elnevezése szerint hienc) és a szlovén (régebbi nevén tót, újabban vend) népesség folyamatosan gyarapodott, és többségbe került ezeken a területeken.
A török időkben jelent meg nagyobb számban a horvát nép Vas és Zala megye területén. A nyugati határ mentén Horvátország távolabbi vidékeiről telepítettek parasztokat a török hadjáratok során megritkult népességű magyar és német falvakba, Zala megye délkeleti csücskébe pedig a Murán túlról (ezért az előbbieket - a mai Burgenlandról - gradiscsei, utóbbiakat pedig Mura-menti horvátoknak nevezik). A Vas megyei horvátság jelentős része a trianoni békeszerződés után Ausztriához került, a zalai horvátok nagy része azonban ma is az ország és a megye területén belül él. A Zala megyei horvátok és szlovének 1777-ig a zágrábi püspökséghez tartoztak, így folyamatosan szláv nyelvű papok látták el lelkigondozásukat, de a győri, majd a szombathelyi püspökök is gondoskodtak német, szlovén és horvát anyanyelvű papokról. Később, a dualizmus idején a kormányzat magyarosító törekvéseit az egyházmegyei papság tompította. Horvát, szlovén és német nyelven is jelentek meg imakönyvek, naptárak, segítve ezzel a nemzetiségeket anyanyelvük ápolásában.

A felvilágosult abszolutizmus kormányzati politikáját folytatta tovább Mária Terézia fia, II. József (1780-1790), aki azonban az ország és az egyház évszázados kiváltságait és jogait már sokkal kevésbé vette figyelembe. Egyik korai rendelete bevezette a királyi tetszvényjog, az ún. placetum regium intézményét, amely a Szentszék hivatalos iratainak kihirdetését királyi jóváhagyáshoz kötötte. Az intézkedés megalázó volta ellen Szily János püspök a prímásnál emelte fel szavát, de minden eredmény nélkül.
Az uralkodó egyik legismertebb egyházi intézkedése a gyakorlati munkát nem végző szerzetesrendek feloszlatása volt, amely a Szombathelyi egyházmegyében is jelentős károkat okozott: 1787-ben oszlatták fel a dömölki bencés apátságot, majd a következő évben a szombathelyi domonkosoknak kellett Vasvárra költözni (ottani rendházukhoz plébánia is tartozott, így elkerülte a felszámolást).

A francia forradalom, majd azt követően a napóleoni háborúk a Szombathelyi Egyházmegyében is éreztették hatásukat. Az 1809. évi győri csatát követően a franciák 110 napra megszállták Szombathelyt. Somogyi Lipót (1806-1822) püspök számára nagy terhet jelentett a megszállók élelmezése és a hadisarc fizetése. Augusztus 15-én a francia parancsnok még a székesegyházat is megszállta, mivel a püspök - Nagyboldogasszony ünnepén és Napóleon születésnapján - nem volt hajlandó az ünnepi misét a császár tiszteletére felajánlani. A francia forradalom és a felvilágosodás eszméinek hatására meglazult az egyházi fegyelem. A bajok orvoslására a prímás 1822-re Pozsonyba nemzeti zsinatot hívott össze. Részben ennek előkészítésére rendezték meg 1821-ben a Szombathelyi egyházmegye első zsinatát.

A béke éveiben nagyobb figyelmet szentelhettek a püspökök az egyházmegye gazdaságának rendbetételére, modernizálására. Szükség is volt erre, mivel a nagy építkezések terhei mellett több katasztrófa is sújtotta az egyházmegyét. 1779-ben tűzvész pusztított Szombathelyen, Szily püspök az otthontalanná vált óperintiek számára ekkor új falut alapított: Újperintet. 1817-ben újra tűz martaléka lett a püspöki székváros, ekkor pusztult el a Fő téri várostorony és a Szent Sebestyén-kápolna. 1823-ban tűz martalékává vált a püspök másik mezővárosa, Zalaegerszeg is, több püspöki épület mellett a plébániatemplom is használhatatlanná vált. A reformkor időszaka - részben a káresetek miatt – építkezéssel és a gazdasági egyensúly megteremtésével telt. Bőle András (1824-1843) püspök fejlesztette a sorokmajori és zalaegerszegi uradalmakat, valamint 1836-ban ő építtette a szombathelyi püspöki sörházat.

Az 1848/49-es forradalom a szombathelyi püspökség részéről kettős fogadtatásra lelt. Balassa Gábor (1844-1851) püspök egészen addig támogatta az új magyar kormányt, míg az megmaradt az áprilisi törvények által szabott békés - alkotmányos monarchián alapuló - úton. Mikor azonban a kormány a szabadságért fegyvert fogott, és szembeszállt a királlyal, (akitől Balassa is kapta kinevezését) először érzelmeiben, majd gyakorlatban is elfordult a szabadságharctól olyannyira, hogy azokat a kispapjait, akik részt vettek a harcokban, nem vette vissza szemináriumába.  

Egyházmegyénk katolikus társadalma az abszolutizmus korának zártságából a kiegyezés idején tört ki, és a korszak végére már igen jelentős erőként tudott fellépni. A katolikus társadalmi fellendülés alapját részben a már működő hitbuzgalmi csoportok, részben az egyházi kézben lévő iskolák, főként az elemi iskolák biztosították. A XIII. Leó pápa által 1891-ben kiadott Rerum novarum kezdetű pápai körlevélben megfogalmazott szociális tanítás Magyarországon – azon belül a Szombathelyi Egyházmegyében különösen is – értő fülekre talált. Hatását ez elsőként a különböző karitatív egyesületek létrejöttével éreztette. 1891-ben alakult meg Stegmüller Károly vezetésével a Szombathelyi Paulai Szent Vince Egyesület, amelynek célja „a szegény és elhagyott családok vagy egyesek anyagi segélyezése és vigasztalása” volt.
Ugyancsak az elesettek, nincstelenek megsegítésére létesült az 1898-ban eredetileg angoltanulás céljából összegyűlt, előkelő hölgyek által alapított Szent Erzsébet Egyesület. Mindkét karitatív szervezetre jellemző volt, hogy csak a legritkább esetben adtak pénzt a rászorulóknak, elsősorban ruhával, élelmiszerrel, tanszerrel, tüzelővel segítették védenceiket. Az egyesület hölgyei Boda János irodaigazgató segítségével alapították meg a Katolikus Nővédő Egyesületet, amely a munkásnők és lányok védelmével, képzésével foglalkozott.
A század vége felé terjedtek el egyházmegyénkben a katolikus legényegyletek. Ezek munkásfiatalok, segédek számára létesültek, hogy szabadidejüket hasznosan, tartalmasan tudják eltölteni. Az 1894-95-ös úgynevezett egyházpolitikai harcok idején jöttek létre számos vasi településen a katolikus körök, ezek célja a katolikus érdekek kulturális vonalon való védelme volt.

A századfordulón maga az egyház is védelemre szorult politikai vonalon a liberális beállítottságú, szabadelvű kormányok intézkedései miatt, így alakult meg 1895 januárjában a Katolikus Néppárt. E politikai erőt a Szombathelyi Egyházmegyében egészen haláláig Stegmüller Károly prépost, majd pedig Gaál Sándor szombathelyi plébános vezette. Izgalmas, politikai támadásoktól és erőszakos cselekménytől sem mentes időszak vette kezdetét. E „harcokban” jelentős szerepet vitt a székeskáptalan anyagi támogatásával 1895-ben létrehozott új lap, a Szombathelyi Újság. A sajtó és a papság támogatásának eredményeképpen az egyházmegye területén a Néppárt az országgyűlési választásokon jelentős sikereket ért el.
Ugyancsak a századfordulón jött létre a magyar keresztényszocialista mozgalom. Ennek első szervezetét 1903-ban Herényi Jenő ügyvéd hozta létre Szombathelyen Szombathelyi Keresztény Munkás Egyesület néven. Ezt követően sorra alakultak a különböző keresztényszocialista munkásegyesületek. Alapvető céljuk a munkások önsegélyezése, kulturális és teológiai képzése, érdekvédelme volt, de az 1910-es választásokon már a politika színpadán is feltűntek. Ekkor az Országos Keresztényszocialista Párt összesen három jelöltet állított, ezek közül kettőt Vas megyében, igaz mindketten veszítettek körzetükben.
1908-ban alakult meg egyházmegyénkben a Katolikus Népszövetség, amely összefogta a különböző katolikus egyleteket, s a tagok számára különböző oktatási és érdekvédelmi szolgáltatásokat nyújtott. Tevékenységével az egyház az egyszerű falusi emberek mezőgazdasági képzését is segítette.
 

A történészek a két világháború közti időszakot nevezik a magyar katolikus reneszánsz korának. Szombathelyen ez a korszak Mikes János (1911-1935) főpásztori kinevezésétől, 1911-től vette kezdetét. A püspök fontosnak tartotta a kommunikációt: 1913-ban napilappá fejlesztette a még 1895-ben alapított Szombathelyi Újságot, a kispénzűek számára Szombathelyi Kis Újság néven egy keresztény felfogású krajcáros (ma úgy mondanák bulvár) lapot indított, 1914-ben pedig Martineum néven nyomdát alapított. Még 1913-ban megszervezte az egyházmegye történetének egyik legnagyobb szabású ünnepségét, Szent Márton ereklyéjének hazahozatalát. A püspök bátran kipróbálta magát a gazdasági életben is: bankot alapított, így a különböző egyházmegyei alapok és alapítványok vagyonát egy szakértőkből álló bizottság felügyelte. Ennek köszönhetően olcsó hiteleket tudott nyújtani mind a plébániák, mind pedig a kisemberek számára. A trianoni békediktátum következtében az egyházmegye területének egy jelentős részét elcsatolták Ausztriához, illetve az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Részben a területi változások, részben pedig a kor változó hitéleti igényei következtében Mikes püspök 1927-ben egyházmegyei zsinatot hívott össze. A hívek növekvő száma tette szükségessé azt, hogy Pehm József –a későbbi Mindszenty József hercegprímás – irányításával Zalában új lelkészségek, illetve új plébániák alakuljanak. De ekkor lett plébánia több szerzetesek által ellátott templom is Szombathelyen: a szaléziek által alapított Szent Kvirin-templom, valamint a domonkosok Szent Márton- és a ferencesek Szent Erzsébet-temploma. Az új szombathelyi plébániák kultúrházakat is létrehoztak azzal a céllal, hogy ezek programjain keresztül megszólíthassák a templomba nem járó városi lakosságot.
Aktív társadalmi élet alakult ki számos hitbuzgalmi, kulturális egyesület létrejöttével. Az elemi iskolások számára létesült a szívgárda, a középiskolás fiúk és lányok részére a Mária-kongregáció. A katolikus nők legelterjedtebb hitbuzgalmi szervezete a rózsafüzér társulat volt, míg a férfiak a Credo mozgalomban vettek részt nagy számban. Ez utóbbit egy szombathelyi domonkos atya, Bőle Kornél alapította 1921-ben.

Vidéken a fiatal férfiak körében a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Titkársága), míg a lányok részéről a KALÁSZ (Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége) volt népszerű. A számos csoport és mozgalom működését az 1932-től országos Actio Catholica fogta össze.

 

A második világháború idején a püspökség mind emberéletben, mind pedig anyagiakban hatalmas veszteségeket szenvedett. Az egyházmegye „szívét”, a székesegyházat 1945. március 4-én több bombatalálat érte. A támadás következtében a templom homlokzata megsérült, a tető és a hajó boltozata beomlott. Kovács Sándor püspök (1944-1972) a harcok lezárulta után a hívek segítségével azonnal hozzáfogott az újjáépítéséhez. A hatalmas összefogásnak köszönhetően Mindszenty József hercegprímás 1947. szeptember 7-én a már szerkezetileg kész székesegyházat felszentelhette.

A háború több papi áldozatot is követelt. Közéjük tartozik a bombázások következtében elhunyt Kiss Lajos általános helynök, Pintér József kanonok, valamint két piarista kispap, akik a szintén találatot kapott püspöki palotában tartózkodtak. A szovjet megszálláskor lőtték agyon Herman Flóris izsákfai plébánost, valamint ekkor hunyt el Mikes János nyugalmazott püspök is, aki répceszentgyörgyi kastélyában főpapi díszbe öltözve várta a szovjet katonákat, de rosszul lett és meghalt.

A háború után a megszálló szovjet haderő mögé bújva kezdte megkaparintani a hatalmat az egyházellenes kommunista párt. Ennek egyik első lépése volt, hogy Rajk László belügyminiszter 1946-ban betiltatta az egyesületeket, köztük a vallásos szervezeteket is. Vas megyében ekkor mintegy 150 egyházi szervezet tevékenysége szűnt meg véglegesen. Az 1948. évi 33. törvénycikkel államosították az egyházi iskolákat. Ezzel az egyházmegye számos elemi iskolája, valamint a nagyhírű szombathelyi premontrei, illetve a kőszegi bencés gimnázium is állami kézbe került. Egyidejűleg, - sőt sokhelyütt előbb is - mindent megtettek a hitoktatás ellehetetlenítéséért.
Korlátozták a nyilvános hitéleti tevékenységet is. A Püspöki Kar által 1947-1948-ra meghirdetett Mária-év eseményei közül a szombathelyi és a zalaegerszegi ünnepségeket még megrendezhették, azonban a Celldömölkre meghirdetett Boldogasszony-napokat már nem: a karhatalom távol tartotta a várostól a zarándokokat, a szentmisét pedig csak a templomban tarthatták meg.

1950-ben betiltották a szerzetesrendek működését, számtalan szerzetest elhurcoltak. Az egyházmegyei papságot a sajtón keresztül rendszeresen támadták, a hírhedt karhatalmi szerv, az ÁVÓ pedig tettlegesen is félelemben tartotta őket. Számtalan papot zártak hosszabb-rövidebb ideig börtönbe. Többeket az iskolák államosítása elleni tiltakozásuk miatt (Tornyos József, Horváth István, Szokoly Alajos, Tóth György), másokat Kovács püspök megfélemlítésére (emiatt került börtönbe 1952-ben Galambos Miklós, dr. Sághy Elek, Gerencsér József, Süle Ferenc, dr. Szendy László). Fontosnak tartották, hogy a nagyobb települések plébánosait megfigyeljék, majd – koholt vádak alapján – letartóztassák, helyükre az állammal együttműködő, úgynevezett békepapokat ültessenek.

Több papot az 1956-os forradalom miatt hurcoltak meg. Közéjük tartozik Abai Imre sárvári, Czigány Béla oszkói, Óra Kálmán szombathelyi plébános, Varga Imre kisunyomi vikarius, Lelkes József püspöki helynök, dr. Pataki László püspöki levéltáros, valamint Kováts Ferenc gencsapáti, Pavlics István nyőgéri, illetve Tibola Imre szombathelyi káplánok. 1957-ben ölték meg Brenner János rábakethelyi káplánt. De még a puha diktatúrának nevezett Kádár-korszakban is félelemben tartották a papokat, hisz az ifjúság megrontása címén szigorúan büntettek minden nem felügyelt hitoktatói tevékenységet.
 

A Magyarországon 1988-’90-ben végbement rendszerváltás a vallási életnek is új lendületet adott. Egyházmegyénkbe visszatértek a szerzetesrendek, újjáalakultak a szerzetesi jellegű közösségek. Jelenleg a női rendek közül a domonkosok, az annunciáták, a Notre Dame Kanonokrend, a Szociális Testvérek Társaságának tagjai, a férfiak közül a ferences, szalézi, premontrei, verbita rendek szerzetesei élnek és dolgoznak az egyházmegyében.
A hitélet megújítására, a hívek képzésére Dr. Konkoly István megyéspüspök megalapította a Katolikus Továbbképző Intézetet (ma Martineum Felnőttképző Akadémia), később a Hittudományi Főiskolát (ma Brenner János Hittudományi Főiskola Szombathelyi Képzési Központ). Szombathelyen újraindul a Püspöki elemi iskola, amely ma Boldog Brenner János nevét viseli. Az Egyházmegye egyre több településén működnek egyházi fenntartású óvodák, általános iskolák és gimnáziumok. A rendszerváltást követő évek kiemelkedő jelentőségű egyházmegyei eseményei: 1991. augusztus 19-én II. János Pál pápa szombathelyi látogatása, a 2016-os Szent Márton Év, valamint Brenner János 2018. május 1-jei szombathelyi boldoggá avatása volt.
 

Kiss Gábor-Zágorhidi Czigány Balázs-Pál Ferenc:
A vasvári káptalantól a szombathelyi püspökségig. A Szombathelyi Egyházmegye története