Szombathelyen született 1931. december 27-én. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után, 1950-ben jelentkezett novíciusnak a ciszterci rendbe. Beöltözésekor kapta az Anasztáz nevet. Csak néhány hétig tapasztalhatta meg a nyugodt, Istennek szentelt életet, mert a szerzetesrendek elleni támadás Zircet sem kímélte. Brenner János a budapesti Hittudományi Akadémia világi hallgatója lett két szemeszteren át, miközben titokban végezte novíciusi évét. Ezt követően 1951-ben tette le első fogadalmát. Miután a rendi vezetés már látta, hogy a kommunista diktatúrának egyhamar nem lesz vége, úgy próbálták biztosítani a növendékek jövőjét, hogy felvételüket kérték egyházmegyei szemináriumokba. Így került Brenner János 1951-ben a szombathelyi egyházmegye kispapjai közé.

A következő évben a szemináriumok nagy részét feloszlatták. Brenner Jánost társaival együtt 1952-ben átvették a győri papneveldébe. Kovács Sándor püspök szentelte pappá 1955. június 19-én a szombathelyi Székesegyházban. A város Szent Norbert-templomában mutatta be újmiséjét.

Rábakethelyen, a határ menti Szentgotthárd második kerületében lett káplán. A plébániához négy fília tartozott: Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa. Kozma Ferenc plébános jó példát adott és sokat segített az ifjú papnak. János atya minden áldozatra készen állt a hívekért. Különösen rajongott a gyermekekért és az ifjúságért. Tisztelte, szerette az embereket, nem volt személyválogató.

Az egyik hívő így emlékezik a szent életű káplánra: "Volt egy bizonyos kisugárzása, amit nem is lehet szóban elmondani. Szerették az emberek, és igyekeztek odamenni, ahol ő volt, és hallgatni a szavát. Valami volt benne, ami vonzotta az embereket. Ez volt az ő fő bűne: szerették a fiatalok, szerették az öregek, szerették a cigányok is. Nagyon sok embert szerzett meg a hitnek, az egyháznak. Ő nem tudott elmenni ember mellett úgy, hogy meg ne állt volna, és akár csak két szót ne szólt volna hozzá. Az az örökös kedves mosoly az arcán... Komolyan hirdette Isten igéjét, tanúságot tett minden pillanatban a hitről. Jó volt nála gyónni, mert tudott adni útravalót."

Mindezeket a kommunista hatalom rossz szemmel nézte, főleg azt, hogy a fiatalokkal is foglalkozott. Hittanosai, ministránsai elmondták, milyen komoly munkát végzett körükben, nemcsak hittanórát tartott számukra, hanem játszott és sportolt is velük.

Az állami egyházügyi megbízott el akarta helyeztetni az ifjú papot. Miután ezt a püspök Brenner János tudomására hozta, ő csak ennyit szólt: "Nem félek, szívesen maradok." A püspök kiállt a káplán mellett, és úgy döntött, továbbra is Rábakethelyen marad. Az egyházügyi megbízott erre azt mondta: "Jó, akkor lássák a következményeit!"

János atya tisztában volt azzal, hogy a papi hivatás gyakorlása ebben az időben még emberpróbálóbb feladat, mint amikor a szerzetesrendeket szétverték. Lelki naplójának alábbi gondolata is erre utal: "Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle."

Egy őszi este, amikor kismotorral hazafelé tartott Farkasfáról, az erdőből ismeretlen személyek fahasábokat hajigáltak eléje, de ő ügyes manőverezéssel kikerülte őket. Hazaérkezve azt mondta: "Nem volt szerencséjük!" - és jót derült rajtuk.

Mind a mai napig nem lehet pontosan tudni, mi történt az 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjjelen. Csak mozaikdarabokból - a gyanúsítottak, elítéltek vallomásából, valamint néhány szemtanú visszaemlékezéséből és a nyomokból - lehet következtetni az eseményekre.

Szemtanúk elmondása szerint december 14-én nagy jövés-menés volt Szentgotthárdon. A tanácstagok részére baráti estet rendeztek, és ezzel egy időben volt a rendőrségi bál is. A rábakethelyi sírásó, miközben a másnapi fiatal halott temetésére készítette a sírhelyet, egy bőrkabátos csoportot látott a templom és a temető körül. A plébános pedig Zsidára ment karácsonyi gyóntatásra. Az éjszakát egy családnál töltötte, mert másnap reggel ő misézett ott.

Éjfél körül egy tizenhét éves fiatalember - egy korábbi ministráns - zörgetett be a plébániára, azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját kellene ellátni a szentségekkel. Brenner János átment a templomba, nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérőjével a dombtetőn keresztül vezető koromsötét gyalogúton elindult Zsida felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza mellett kapták el. Ez is azt bizonyítja, gyilkosai tudták: Brenner János komolyan veszi hivatását. Ezért várták a megadott címen. És ott, nyakában az oltáriszentséggel, harminckét késszúrással megölték. A boncolási jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy a nyelvcsont és a gégeporc szarvainak többszörös törése volt látható a holttesten. Ezt fojtogatással nem lehet előidézni, a sérülés úgy keletkezett, hogy ráléptek a nyakára, megtaposták. A reverendához tartozó fehér papi galléron talajnyomok voltak, és egy cipőtalp körvonala is kirajzolódott rajta. Tehát nemcsak megölni, hanem meggyalázni is akarták.

A nyomozás színjáték volt, mindenki gyanúsított volt, még a plébános is. Végül egy személyt a járási és megyei bíróság halálra ítélt, majd a Legfelsőbb Bíróság felmentette őt. Később azt a fiút ítélték el, aki Brenner Jánost kihívta a plébániáról, de őt is felmentették.

"Az Istent szeretőknek minden a javukra válik" (Róm 8,28) - Brenner János újmisés jelmondata papi életének vezérgondolata volt. Ezzel a lelkülettel élt és halt Krisztusért és a rábízottakért. Rövid, de Istent szerető élete alatt minden a javára vált, még (vagy legfőképpen) a halál is, hiszen az ő vére is a kereszténység magvetése. "A jó pásztor életét adja juhaiért." Brenner János ezt tette: életét adta egy nem létező betegért, életét adta hivatásáért, Krisztusért. Minden áldozatra képes volt. Nem félt a fenyegetéstől, az üldözéstől.

Több vádat is felhoztak ellene a nyomozás során (féltékenység, embercsempészet), keresve a gyilkosság okát, amit rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki megjegyezte: "Lefolytatták Brenner János szenttéavatási perét!" Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. Nem embercsempész volt, hanem emberhalász...

Császár István - Soós Viktor Attila

Brenner József - Milyen volt ő? - Emlékezések Tiszteletreméltó Brenner Jánosra (Szombathelyi Egyházmegyei Kalendárium - 2009.)

A hagyomány szerint Patmosz szigetén töltötte Szent János apostol életének utolsó éveit, számkivetésben. Természetszerűleg nagyon sokan keresték fel az öreg apostolt. Mindenki hallani akart valamit az Úr Jézusról: milyen volt, hogyan élt, mit mondott? A szeretett tanítvány ezt ismételgette: Jézus kívánsága, hogy szeressétek egymást. Mit is mondhatott volna különlegeset?

Fiatalon meghalt testvéremről is számtalanszor megkérdezik - nemcsak tőlem, hanem iskolatársaitól, akik együtt voltak vele, azoktól, akik ismerték - milyen gyerek, fiatal volt, hogyan élt? Azt válaszolják: semmi különös. Fábián Árpád püspök úr írta egyik évben az ezüstmiséseknek: semmi különöset nem tett, kötelességét lelkiismeretesen teljesítette! Itt van a lényeg! Úgy gondolom, lelkületét kellene megismerni. Az pedig az írásaiból és gondolatainak tanulmányozásából lehetséges.

Megismeréséhez egy-két élménnyel járulhatok hozzá.

Kis gyerekek voltunk. Szüleink minden gyereknek egy-egy színes pokrócot hoztak a kőszegi gyárból. Nemcsak a mackóinkat nyírtuk meg ollóval időnként...János szakértelemmel megnyírta a vadonatúj pokrócot. A hazaérkező szülők vallatóra fogtak bennünket. Mindhárman hallgattunk. Én nevettem, s mikor azt mondták, te voltál, még inkább nevettem. Mint bűnösnek kiporolták a nadrágomat. Másnap János lelkiismeretének terhét közölte édesanyámmal: szegény Józsi, ő kapott ártatlanul, pedig én voltam a tettes.

Másik, kedves történetet is későbbi elbeszélésből tudom. Elkészült házunk mellett gyümölcsfa csemetéket ültettek. Köztük két vagy három cseresznyefa is volt. Az egyik fiatal csemetén egy szem cseresznye termett. János testvéremmel megegyeztünk, hogy megosztozunk az egy szem cseresznyén. Felkapaszkodott és leütötte a fáról. A munkamegosztás szabályai szerint a lepotyogott cseresznyét bekaptam. János el akart kapni, én pedig a kertben dolgozó bácsihoz menekültem, azzal a felkiáltással: Dobos bácsi mentsen meg, mert agyonver!.

A háború után, 1945-től nehéz volt a család megélhetése. Jánossal nagy összhangban együtt végeztük a munkákat, a favágástól,ami tuskó szétszedésből állt, egészen a disznóól javításig. 1955. szeptember 1-jén foglalta el kápláni helyét Rábakethelyen. Lelkületére jellemző,hogy szeptember végén ünnepelte dr. Kozma Ferenc, főnöke, rábakethelyi működésének 10 éves évfordulóját. János köszöntőt írt a lányoknak. A cédula alján aztis lelkükre kötötte, hogy szerezzenek be egy virágcsokrot.

1956-ban, hosszú utánjárással, megkaptam a határsávba a belépőt, így június hónapban meglátogathattam. Jánosnak ekkor már megvolt a Csepel motorkerékpárja. Ez is szálka volt a hatalom szemében,hogy a filiákkal könnyen tarthatott kapcsolatot. Farkasfán meglátogattuk a Tóka családot. Itt ismerkedtem meg Tóka Jánossal, aki szüleivel élt. Pap szeretett volna lenni. Nálam jóval idősebb volt. A következő évben testvéremmel együtt mentünk a győri gimnáziumba beíratni őt, hogy megnyíljon számára az út a papsághoz.

Zsidán a Fenyvesi családnál is voltunk, akikre később a gyilkosságot akarták ráfogni. Hazafelé meglátogattuk Magyarlakon Ilonka nénit. Őt már korábbról ismertem. Fia győri kisszeminarista volt. Ilonka néni édesanyámnak egy élő kacsát küldött. Rövid tanácskozás után a kacsát ruhákba burkolta, én pedig a hátsó ülésen a hónom alá vettem. Jól esett, hogy Horvátnádalján megpihentünk a Rátkai családnál. Ők lettek a Brenner testvérek után a következő hárompapos család. Ez volt az utolsó látogatási lehetőség, mert többet nem kaptam beutazási engedélyt.

1957-ben szentelt Kovács Sándor püspök úr. A szentelés után a Püspökvárba meghívta a szentelendőket, azok plébánosait és közeli rokon papokat. János testvéremet kifelejtették. Mind a mai napig rejtély számomra, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy három testvér közül csak kettő van jelen az ebéden. A szentelés után János közölte velem, hogy ő nem kapott meghívást. Kérleltem, hivatkoztam arra, hogy feledékenység, menjünk fel a nagyterembe és nézzük meg az asztalnál, hogy ki van-e írva a neve. Hát nem volt! Mosolyogva hazament édesanyám kosztját enni. Fájt nekem, hogy ebéd alatt sem kereste senki (Püspök atya érzékeny volt az ilyen illem-ügyekben). Csodáltam szerénységét, nekem az eset nagyon fájt.

Mindhármunk újmiséje a szombathelyi Zárdatemplomban volt. Ott, a nálunk jóval idősebb unokatestvérünk volt a plébános. Teológiai tanár volt, majd a szeminárium megszűnésekor ezt a kis templomot kapta működésének helyéül, de nemcsak azért újmiséztünk nála. Plébániánk vezetője egy más egyházmegyéből idekerült békemozgalmi ember volt. Neki nagyobb gondjai voltak, mint a három hivatással foglalkozni. Az újmisés ebédek, két szobás szűk otthonunkban zajlottak le, nagyon is szerényen, mondhatjuk szegényen.

Első helyemen János először és utoljára meglátogatott. November elején máris továbbhelyeztek a Jugoszláv határsávba. Amikor a plébánián beszélgettünk, a filiába hívtak beteget ellátni. Ez volt életem első betegellátása. Milyen jól is jött a motor. A beteg háza előtt megálltunk. Mondtam Jancsinak, menjen be helyettem és lássa el a beteget. Nem! - válaszolta, neked is el kell kezdened egyszer a betegekkel való foglalkozást. Én megvárlak. A látogatás után levelet kaptam tőle. Kioktatott, hogyan viselkedjem a háziakkal: ?Kerüld a magasságokat és meredélyeket...?. Ez pontosan azt jelentette, hogy ne törekedjek nagy helyekre, a meredély pedig a békepapságra utalt.

1957 ádventjében még egyszer találkoztunk odahaza. Terveket szőttem, hogy karácsonyra mit ajándékozzak neki első, nevetséges papi jövedelmemből. Aztán megérkezett szüleimhez a kethelyi karácsonyfa, és János levele. János soha többé nem érkezett haza! A karácsonyfa nem került be a szobába. Édesanyánknak a karácsonyfa a legnagyobb fájdalmat jelentette, nem Jézus születését, hanem fia halálát. Ő is hitte erős hittel, hogy az Isten-szeretőknek minden a javukra válik.

Ipacs Bence: Brenner János - Az egyszerű pásztor (Szombathelyi Egyházmegyei Kalendárium 2009. )

Ezerkilencszázötvenhét sötét decemberében megöltek egy papot. A Szombathelyi Egyházmegye földje is vértanúkat, hitvallókat bőven termő föld. Mindszenty József, Werner Alajos, Brenner János.

Öt éve hallottam először róla, hogy ő a magyar Tarzíciusz. Éjszaka kicsalták a rábakethelyi plébániáról, betegellátás címén. Nem gondolt semmi rosszra, csak arra, mennie kell, egy ember életéről van szó. Ezért volt pap: hogy emberlelkeket mentsen. A legszebb hivatás. Azt az emberéletet azonban már nem tudta megmenteni. Nem is kellett. Az ő élete kellett a sötétben bujkálóknak. Elveszejtették földi életét, de ő már jóval hamarabb elveszejtette azt, hogy elnyerje az örök életre. Elnyerte, hittel valljuk. A gyilkosok azt gondolták, megrendítik a halálra szánt Egyházat. De ezúttal is elfelejtették, hogy ember nem szállhat szembe azzal, ami az Istené. Az elkövetők neve homályban van, és nem ejti ki azokat senki sem. János atyáét viszont hívek ezrei, nap, mint nap.

1957. december 15-én a Szombathelyi Egyházmegye papságának létszáma eggyel csökkent. Statisztikailag veszteség. A mennyben lakók száma azonban eggyel nőtt. Több mint nyereség! Kieszközlője lett megannyi papi hivatásnak. Miért? Úgy érzem, János atya az a példakép, aki igazán elérhető számunkra: "hétköznapisága" miatt. Nem volt ő rendkívüli ember, nem művelt csodákat. Élt, mint egy egyszerű, jó pásztor: vidáman tette a dolgát. Talán úgy, ahogy Boldog XXIII. János pápa. János pápa a világ plébánosaként, János atya a rábakethelyiek, farkasfaiak, magyarlakiak, máriaújfaluiak, zsidaiak káplánjaként. Ez a néhány falu volt az ő világa. Élte a kezdő káplánok csodálatos életét: amikor a hosszú felkészülés után a meghívott végre belevetheti magát e gyönyörűséges hivatás mindennapjaiba. Misézett, gyóntatott, hittanórát tartott, beteget látogatott, bút, bajt orvosolt. Mindenkinek mindene lett. Tudta, hogy az Istenszeretőknek minden a javukra válik. Persze, hogy szerették a hívek: egy volt velük. Aligha kell ennél többnek lennie egy papnak. Ugye micsoda nemes egyszerűség!

Aztán az öröm vasárnapjának éjjelén szolgálata teljesítése közben meggyilkolták. Fiatalon halt meg, mégis teljes életet élt. A jó harcot megharcolta,a pályát végigfutotta, a hitet megtartotta. Bejutott Atyja házába, s így lett örömmé az a vérrel festett adventi vasárnap.

Lelki naplójában megdöbbentő bölcsességgel és prófétaisággal írja: "Jézusnak minden időben hitvallókra és vértanúkra van szüksége." Kemény szavak, mondhatnánk,mégis érződik belőle valami vonzó: gyermeki egyszerűséggel igent mondani Jézusnak, vállalni a vele való közösséget és élni másokért. János atyára tekintve mondhatjuk, nincs ebben semmi különös. Így élni jó. A legjobb.

Öt évvel ezelőtt, mikor először hallottam róla, megrendített példája. Nem lehet szótlanul elmenni mellette. Vonz egyszerű életszentsége. Ilyeneké a Mennyek Országa.

"Megérdemli, hogy szent legyen!" - mondta egy egykori tanú. Megérdemli, noha erre inkább nekünk van szükségünk.